1. fejezet

Hangos zúgásra keltem, amit lüktető fejfájás kísért. Oda akartam nyúlni a kezemmel, hogy megdörzsöljem a fejemet, de valami visszatartotta. Erre kipattantak a szemeim, de olyan hirtelen hogy először minden homályos volt előttem. Majd lassan tisztulni kezdett a kép. Lenéztem a kezeimre és láttam, hogy valami bilincsszerű lánc kötött az ágyhoz, ami milliméterekre engedte csak mozdítani a kezemet. Épp annyira volt laza, hogy ne szorítsa el a vérkeringésemet. Kínzó vágyat éreztem, hogy kinyújtózzak az ébredés után, de sajnos ez nem volt lehetséges.

Körbenéztem a szobába. Minden vakítóan fehér és steril rajtam kívül még három ágy ezek közül, csak az egyiknek volt lakója. Szokásos orvosi szoba volt, ahova nem most hoztak először. A mellettem lévő ágyon ülő lány egyenesen engem bámult zavart tekintettel.

- Mit csináltál? – Kérdezett rá kissé félénken. Eléggé lényegre törő kérdés, gondoltam.

- Semmi különöset – vontam meg a vállam – Csak egy kis iskolai balhé. – Rá se néztem miközben válaszoltam.

-     Ennyire, hogy le kell kötni?

-   Hát látod? – Mozgattam meg lábaimat, amik szintén ki voltak kötve. Jó ezt már túlzásnak tartottam. – Meg annyira is hogy be kellett nyugtatózni. – Fordítottam hirtelen felé a fejem és egyenesen a szemébe meredtem. Erre kissé hátrahőkölt, és reménykedtem nem vett észre semmilyen fehér örvénylést a szememben. 

Ezután nem érkezett több kérdés, felkuporodott az ágyára és a telefonját kezdte nyomkodni. Ahogy végigmértem láttam, hogy lába be van gipszelve. Ha már kikötöttek, nem értem miért nem kaphattam legalább egy külön szobát. Annyira talán mégsem tartanak tőlem. Ez nagy hiba. Ha akarnám, egy mozdulattal feltépném a láncokat.

Ekkor nyílt az ajtó és szüleim jöttek be egy orvos kíséretével. Nem voltak se dühösek, se idegesek, de ezt nem furcsálltam. Már megszokták milyen is vagyok. Arcukon inkább aggodalom jelei látszottak.

-     Sziasztok – köszöntem oda nekik.

Anya, ahogy leült mellém az ágyra a fejemet kezdte simogatni, kósza tincseket tűrve a fülem mögé. - Jól vagy? – Kérdezte. Mintha nem aludt volna eleget és idősebbnek tűnne ahogy lenézett rám. Kimerültség sugárzott tengerkék szemeiből és a haja aminek a színét tőle örököltem hanyag kontyba ékeskedett a fején.

-  Aha – bólintottam. – Fejfájás, meg kényelmetlen a raboskodás. – Kis szünetet tartottam. – Sajnálom. – Most már elhúzta kezét sötétszőke tincseim közül és az ölébe ejtette.

-    Nem a te hibád – monda apa és ő is helyet foglalt az ágy melletti székemen. Ő rajta kevésbé látszott az aggodalom. Férfiasan titkolta.

-    El akarok menni, – kezdtem – Mármint ebből az iskolából. Ilyen balhém még talán nem is volt. A legközelebb még a végén egyenesen börtönbe visznek vagy valaki mást a temetőbe!

-  Ilyenre ne is gondolj Lucetta! – Ráncolta össze sötét szemöldökét apa – Viszont abban mi is egyet értünk anyáddal, hogy el kell menned ebből az iskolából. Hibát követtünk el, hogy halandók közé járattunk. Szóval elkezdtünk keresni neked egy másik, jobb iskolát, már egy ideje, csak nem gondoltunk még rá, hogy ekkora szükséged lesz a váltásra.

-   Hű, ez tényleg gyors volt! – Reflexszerűen kezemmel akartam feltolni magam az ágyon, de a bilincs visszatartott. – Beszéltetek már velük?

-   Igen, még délelőtt mikor hívtak az incidensed miatt. Egyből felhívtuk az iskolát, - hallatszott apa hangján, hogy mennyire örül annak, hogy találtak megoldást a problémáimra. - Ilyen sürgős ügyekbe hamar tudnak intézni egy szabad helyet.

-    Értem. – Bólintottam rá.

Szüleim tudtak a telekinézisről, habár ő nekik nem volt meg az a képességük. A nagyanyámtól örököltem, neki is hasonlóan nagy ereje volt. Pár éve halt meg, túlhajszolta magát az erejét illetően és idős is volt már hozzá. Hosszú ideig rosszul voltam ez miatt, nagyon szerettem. Ő volt, aki a legjobban megértett. Ezután kezdtem járni a boszorkányhoz, hogy segítsen kontrolálni az erőmet. Sajnos ő nem volt elég hozzá teljesen.

-  Haza mehetek? – Váltottam témát mit sem törődve apám áradozásával az új iskolámról. Igen, talán már nevezhetem is iskolámnak.

-   Még egy napot bent tartanak, de holnap délelőtt jövünk érted. – Szorította meg anya a kezemet. – Most még pihenned kell.

-       Rendben. – Bólintottam rá, és amennyire tudtam elnyúltam az ágyban.

Egy unalmas tizenkét óra következett.

Otthon. Végre ebben a biztonságos házban tudhatom magam. Meddig is? Még talán tíz percig, mivel alig hogy hazaértünk a korházból indulnunk is kellett az új iskolámba az új remények felé. Két órát kaptam arra, hogy egyek normális otthoni kaját, pihenjek és összepakoljam a cuccaimat. Ez pedig elég sok mindent jelentett mivel ez egy bentlakásos iskola volt.

Gavreel Akadémia volt a neve és hozzám hasonló különleges képességekkel megáldott – vagy épp megátkozott – diákok jártak ide. Egy részről már vártam, hogy belépjek a kapuin a másik felől pedig féltem. Ami talán normális, ha valami új dolog áll előttünk.  

Összecsuktam a bőröndömet, és még egy utolsó pillantást vetettem a szobámra. Hiányozni fog. Reménykedtem benne, hogy minél hamarabb visszatérek ide, de tudtam, hogy ez majd csak ősszel lesz lehetséges. Most pedig a nyár kezdődik. Ezen az akadémián kicsit máshogy van a tanítás, mint egy normális suliba. Mivel hát ez nem is tartozott az átlagos oktatói központok közé.

Kicipeltem a bőröndöt a szobámból, a házból egyenesen a ház előtt rám várakozó kocsiig. Apa már bent ült és a GPS-t állította be, anya pedig kint várt rám. Segített berakni a táskáimat a kocsiba, majd indulhattunk is.

Erős ütődést éreztem a fejemen, mire egyből magamhoz tértem. Nem tudtam mennyi ideje mehetünk, de amikor kinéztem az ablakon sötétséget láttam. Majd mikor jobban megnéztem láttam egy erdőn megyünk épp keresztül. A fejemet pedig attól üthettem be, hogy apa – aki vezetett – egy úthibába hajtott, nem meglepő módon.

Hamarosan egy óriási udvarba kanyarodtunk be. Igyekeztem minél jobban életet verni magamba és előre hajoltam a két ülés között.

-     Hűha. – csodáltam meg az épületet.

Egy régi kastélyt alakítottak át. Óriási volt és fehér falai csak úgy világítottak a napfényben. Több száz évesnek nézett ki, de a falai mégis frissen renováltnak mutatták, nem volt rajta egy repedés sem.

Kiszálltunk a kocsiból és innen még jobban szemügyre tudtam venni az iskolát. Az utón kívülről még nagyobb és még csodálatosabb volt. Az ajtaja óriási volt és nyitott, amin diákok mászkáltak ki-be szabadon. Furcsa érzés járta át a testemet, mintha haza érkeztem volna. Tudtam itt végre megtalálom a helyemet korombeliek között.

-    A mi részünkről elintéztünk mindent, - mondta anya. – A telefonba azt mondták a portán majd segítenek neked, hogy mik a teendőid. Tudod, átadják a szobádat, az óráid.

-    Igen anya tudom, - öleltem meg olya hirtelen, hogy még én is meglepődtem rajta. – Minden rendben lesz. – Húzódtam el annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.

Majdnem egy magasak voltunk, én pár centivel magasabbra nőttem, hála az apától örökölt géneknek.

- Na de mi tényleg megyünk, mielőtt még jobban elérzékenyülünk. – Színlelt szipogást apa.

Az otthon töltött rövidke időmbe még a rendes búcsúzást is bezsúfoltuk, ne itt az iskola előtt kelljen ezt a jelenetet véghezvinnünk. Elköszöntem a szüleimtől, és táskáimat magamhoz véve elindultam az óriási épület felé. Szerettem őket, olyan megértőek voltak és nagyon sokat tettek értem. Ez is ösztönzött arra, hogy elérjem, büszkék legyenek rám. Ezt akarom, tőlük hallani mikor legközelebb találkozni fogok velük.

Felindultam a lépcsőn, de eléggé lassan sikerült haladnom mivel nehezek voltak a bőröndjeim. Ekkor egy olyan ötlet jutott az eszembe, amire most már bűntudat nélkül gondolhatok. Végre szabadon használhatom az erőmet. Letettem magam mellé mind a kettő táskát, majd kezeimet föléjük tartottam. Minden erőmet a tenyereimbe koncentráltam, és lassan emelkedni kezdtek a táskák. Óvatosnak kellett lennem és tényleg nagy figyelmet igényelt.

Lassan lépkedtem miközben a holmik lassan lebegtek mellett. Nem éreztem a súlyukat, viszont annál nehezebb volt szépen megtartani őket. Néha vagy túl magasra vagy túl alacsonyra emelkedtek nekiütközve a kezemnek meg a lépcsőnek.

-   Ilyet se látni minden nap, - mintha a hang egyenesen engem szúrt volna hátba. – Egy telekinézises boszi!

Erre a pár szóra a táskáim óriási lendülettel indultak meg előre egyenesen nekicsapódva a falnak. Kezeimet a szám elé kaptam és éreztem, hogy minden tekintet rám szegeződik. Dühös lettem és éreztem, hogy arcomat elönti a forróság, amitől olyan vörös lehettem, mint a paprika. Lassan megfordultam és egyből tudtam kihez tartozott a hang.

Egy fiú állt előttem talpig feketébe és rám vigyorgott. Abba a vigyorba egy halvány bocsánatkérést is láttam, de még inkább visszafojtott nevetést. Elképzeltem, ahogy szép lassan megemelkedik a földtől és… a gondolataim hirtelen alább hagytak. Nem emelkedett meg a földtől. Vigyora, mosollyá alakult át és a szemei vörösen izzottak, tekintete kihívó volt. Ekkor vettem észre, hogy háta mögött valami jobbra-balra csapkod irritáltan.

Előrébb lépett és felém nyújtotta a kezét. Pár percig tétováztam majd én is felé nyújtottam a sajátomat, mire közelebb húzott magához és kézen csókolt. – Lucifer vagyok, - szemei újra az enyémre találtak, de már kihunyt az előbbi izgatott vörös izzás, és meleg mogyoróbarna vette át a helyét. – Találó név egy démonhoz, nem igaz?

Újra ellepte az arcomat a pír, de ekkor már én se tudtam mi is a konkrét okozója.