Prológus

Prológus

Egyre jobban idegesített a nyavalygása, ami néha egész magas hangokat ütött meg, hogy az már fájt az ember fülének. Azon is elgondolkodtam már, hogy bedugom a fülesemet, de akkor viszont nem tudtam volna koncentrálni a földrajz házira, amit most igyekeztem megírni pár perccel az óra előtt. Hallottam, ahogy megreped mögöttem a fal. Ezt páran észre is vették, én pedig elpirultam. Persze ők nem tudták a konkrét okát mitől történhetett. Még jobban belebújtam a füzetembe. Nem terveztem lebukni. Igyekeztem koncentrálni a jegyzetre, amit muszáj volt befejeznem pár percen belül. Nem akartam rontani se a jegyemen, megbukni pedig végképp nem. Persze ekkor még nem tudtam, hogy ez nem fog már számítani.

-      Annyira szánalmas az is! – Folytatta tovább nyavalygását Sarah a terem elejéből. – Tuti családi gondjai vannak, látszik rajta, – igyekezett suttogni, de mikor felnéztem tekintete találkozott az enyémmel. – Úgy hallottam pszichológushoz járnak még a szülei is. – Gonosz vigyort küldött felém.

Ezzel a mondatával besokallt. Elegem volt már hogy év eleje óta ezt hallgatom, szinte minden egyes nap. Ennek pedig az oka, a sok hülye pletyka volt. Részben igazat beszélt, mivel elterjedt a híre hogy pszichológushoz járok. Persze a pszichológus, csak egy álcanév volt, amit a halandóknak mondtunk. Igazából egy boszorkányhoz jártam, aki segített kordában tartani a képességemet. Mivel a ráérése sok esetben iskolai időben volt, muszáj volt kikérniük a szüleimnek és a legjobb ötlet az volt, ha azt mondják az iskolának, hogy pszichológushoz járok. Legalábbis szerintük ez volt a legjobb ötlet.

Ahogy felálltam, olyan erővel löktem hátra a széket, hogy az hangos csattanással eldőlt. Sietve lépkedtem oda ahhoz a szőke cafkához, aki a legelső padon ücsörgött és a képébe vicsorogtam. - Ha még egyszer ilyet mersz mondani, – ökölbe szorítottam a kezem, és igyekeztem visszafogni magam nehogy elveszítsem az önuralmam. Éretem ahogy körmeim húsomba vájódnak. – esküszöm beleverem a fejed a padba. – Jobb érzés volt, ha szavakkal mondom ki amit tennék.

-  Mi? – Látszott rajta a meglepődés. – Csak a szád nagy – dobta hátra gyönyörű, hosszú haját.

-  Nem tűröm, ha a családomat valaki a szájára veszi, főleg ilyen módon – csak úgy köpködtem a képébe a szavakat, de a csinos, kerek arcán továbbra is, csak a gúnyos vigyor ült.

Ekkor pillantásom a mellette lévő rózsaszín kulacsra esett és minden erőmet a kupakjára koncentráltam, mire az egyszer csak lerobbant róla. A benne lévő ragacsos lötty pedig, teljesen beterítette Saraht, haját összetapasztva, világos felsőjét beszínezve. 

-   Ah, leöntött! – Pattant fel a padról kétségbeesetten. – Mégis mit képzelsz? – Erre pofán ütött, amitől hátratántorodtam.

Ezzel már tényleg túlzásba vitte. Mostanra már az egész osztály minket figyelt, de nem érdekelt. Csak egy dolog izgatott, hogy megőrizzem a becsületemet és elnyomjam Saraht. Éreztem, ahogy kezd eluralkodni felettem az a sötét érzés, amit nehezen tudtam elnyomni. Közeledtem hozzá ő hátrált, és mikor észrevehetetlenül közel értünk a táblához nekilöktem, persze érintés nélkül. Halk nyögés hagyta el telt ajkait és össze akart esni, de ezt nem engedtem.

-    Kérj bocsánatot – förmedtem rá, szemeim szinte szikrát szórtak.

-   Tőled? – Úgy tűnik nem volt neki elég az ütés. Túl kitartó és makacs. – Soha! – Arcon köpött.

Letöröltem undorodva, majd újra a táblához ütöttem, de ekkor már csak a fejét. Halk sikoly hagyta el a száját és a fejéhez kapott. Most már hagytam összeesni

-    Még most sem? – Arcom már szinte rángatódzott az idegességben és a falon egy újabb repedés jelent meg. Az ablakok, amik félig nyitva voltak, most kicsapódtak. Nagyobb és irányíthatatlanabb volt az erőm, mint emlékeztem. Sarah szemében ijedséget láttam, szinte már rettegett miközben a fején lévő fájó pontot dörzsölgette.

Én csak álltam felette, és most én bámultam vigyorogva. Ez mellett próbáltam visszafogni az erőmet. Tudtam, ha most elveszítem az önuralmamat valaki komolyan meg fog sérülni.

-       Mit jelentsen ez? – Lépett be a tanárnőnk.

Mikor meglátta a jelenetet megtorpant az ajtóban. Rémülten tekintett ránk, miközben próbálta értelmezi mi is zajlik az osztályteremben.

-        Lucy, - sétált óvatosan közelebb. – Kérlek, nyugodj meg… - Nevetséges volt, hogy egyből tudta én vagyok a hibás. Ha nem így lett volna, akkor is engem vádolt volna meg először, gondoltam.

-        Nem. - Suttogtam, majd mikor éreztem, hogy közel ér képébe kiabáltam. – NEM! Maga is csak ellenem van folyton! – Ez teljesen igaz volt, ő is csak egy őrültnek tartott és tőle tudja az egész osztály hogy „pszichológushoz” járok. Nem voltam jó tanuló és a természetfelettiségem miatt a magatartásom sem tündökölt. Miért is kedvelne?

Ekkor nekirepült egy padnak és elesett. Azért ezt nem terveztem. Körbenéztem az osztályba, mindenki szemébe csak a félelmet láttam, amitől kétségbe estem. Én tényleg nem akartam, hogy idáig fajuljon a dolog. Viszont a félelem nem segített ezen. Az erőm kezdett elszabadulni.

-  Én… én… - néztem az ájult tanárnőre majd a földön kuporgó Sarahra. Elborzasztott a látvány, amit én okoztam.

A tanárnőt tényleg nem akartam bántani, hiába szólt mindig ellenem. Még Sarahnak sem akartam ennyi fájdalmat okozni.

-    Valaki hívjon mentőt! – Hallottam egy ijedt hangot a másik meg már pötyögte is a számot.

-  Sajnálom. – Rogytam össze és könnyek folytak végig az arcomon, tehetetlennek éreztem magam.

-     Hm. – Sétált hozzám Sarah és fölém állt. – Végül ki maradt lent?

Nevetett. Jó kibúvónak találta a kétségbeesésemet. Sajnos nem volt azzal tisztában ezzel csak ront a saját helyzetén.

-    Te sosem hagysz már békén? – Mondtam neki és felnéztem rá könnyes szemekkel. Éreztem, hogy már kezd kiszállni minden szín a testemből, de szó szerint. Még egy csodás mellékhatása az erőmnek; minél erőteljesebben használom, annál jobban kifakul a bőröm, a szemem színe, és a hajam is. Olyan leszek, mint egy albínó, kivéve a szememet.

Felemeltem az egyik kezemet és hasra ejtettem. Elkeseredettségembe már egyre kevésbé érdekeltek a következmények. Váratlanul érte így pont arccal a földre esett, amitől betört az orra, hallottam, a csont roppanását.

-   Basszus! – Ült fel és az orrához kapott, de a vére már csúnyán összemocskolta világos felsőjét. – Utállak! – Visította a képembe.

Futó lépteket hallatszottak, és két mentős rontott be a terembe, véget vetve a köztünk lévő cicaharc elfajult verziójának. Azonnal felpattantam és rémülten kezdtem keresni menekülő útvonalat. Mivel elég hirtelen ért, már nem volt időm elszaladni.

Egyikkőjüknél megláttam egy injekciós tűt. Közelebb lépett és elkapta a karomat. Sikoltozni kezdtem és igyekeztem szabadulni a fogásából.

-     Ne! – Vergődtem – Engedjenek el!

Ebben a pillanatban éreztem, hogy a tű beleszúródik a karomba, időm sem volt az erőmmel védekezni. Valóban ilyen súlyos lenne a dolog, hogybe kell nyugtatózni? Bár hatása megvolt, mert éreztem is hogy elgyengülök. Alig láttam, elsötétült előttem minden. A végtagjaim elgyengültek, és már nem volt erőm kapálózni. Semmihez sem volt erőm, csak hagytam, hogy elragadjon magával a sötétség. Még éreztem, hogy valaki a karjába vesz, visz egy ideig és egy kemény, hideg ágyra fektet.

-      Indulhatunk? – Egy mély férfihang volt.

A többit már elnyomta a hangos zúgás a sötétbe, majd egyszeriben az is megszűnt.

Lucetta Benett vagyok 18 éves és nem vagyok átlagos. Ez megmagyarázza azt is, hogy miért fekszek most egy korházba ágyhoz kikötve. Persze ha akarnák, egy perc alatt ki tudnám magam szabadítani, de nem volt kedvem még több port kavarni. Így is sok gondot okoztam mivel meg lettem áldva a telekinéz természetfeletti képesség durvább változatával. Ez annyit jelent, hogy ha nagyon felidegesítenek, képes vagyok a másik fél fejét is szétrobbantani pusztán a gondolataimmal. Persze ezt nem terveztem, még azzal, sem aki miatt most itt vagyok. Egyszerűen csak nem tudom még irányítani a képességeimet, sok idő kell, hogy ezt megtanuljam. Ezért következnek be ilyen balesetek, mint a mostani is. Ha pedig így folytatom még a végén, végleg bezárnak egy pszichiátriára.